Érthető módon a Médiablog kiterjedten foglalkozik a hagyományos újságírás sanyarú sorsával. Amely alatt a nyomtatott újságok példányszámának, olvasottságának folyamatos csökkenését kell érteni. Ha a példányszám csökken, akkor kézenfekvően csökken az árbevétel, kevésbé kézenfekvően, de fájdalmasabban csökken a hirdetésbevétel. (Sok újságnál a hirdetésbevétel nagyságrendekkel haladja meg az utcai vagy előfizetéses eladás árbevételét.) A hirdetők is minden eszközzel igyekszenek a kiadásaik csökkentésére, és ebben a példányszám csökkenése rendkívül hatékony eszköz. A mai, a növekedést a legfőbb értéknek tartó világban a „csökkenés” szó már magában is rendkívül negatív töltetű.
A sanyarú sorsnak szerintem több, jól meghatározható oka van.
1. A hagyományos (mondhatni: "incumbens") tartalomgyárosok (nem az újságírók: a kiadók) nem tudnak kialakítani olyan üzleti modellt, amely az onlinbe közegben ugyanolyan hatékonyan működik. Magyarul: az interneten (még) kevesebbet lehet keresni. Ezért nem is akarnak (de ha akarnának is, nem képesek, lásd 5.) online üzletet.
2. Az internet részben előbb mesterségesen gerjesztett (*) majd a hálózati hatás miatt magától is növekvő elterjedése alapvetően megváltoztatta és változtatja a médiafogyasztási szokásokat.
3. Magyarországon a meghatározó média vállalatai külföldi befektetők kezében vannak. Ezért működésük gyakran piac- és kultúraidegen. (**)
4. Az online és hagyományos médiaipar közös tulajdonsága, hogy meghatározott kiterjedésű és minőségű vállalkozás elindításához kiszámíthatóan meglehetősen nagy befektetés kell. Ha a várható bevétel kilátástalanná tesz a megtérülést, a vállakozás nem fog megindulni. Ezért nincsenek Magyarországon nívós rétegújságok és - portálok: a rendelkezésre álló reménybeli fogyaztók vásárlóereje kevés az üzlet működtetéséhez.
5. Magyarországon nagyon nehéz elektronikusan fizetni, és lehetetlen ezt számszakilag elfogadhatóan, eletronikusan bizonylatolni. (Nem értek hozzá teljesen, de mintha az eletronikus aláírás nem lenne elfogadott pl. az APEH-nál és a könyvelésben, számlázásban, vagy legalábbis csak szűk körben, bizonyos kiemelt, óriási cégeknél. Ahhoz képest, hogy több mint 2 millió rendszeres internetező van, szégyenletesen elmaradottak egyrészt az online fizetési lehetségek, másrészt szégyenletesen primitív és megbízhatatlan a lakossági számlakezelés. (Lehet, hogy nem pont így van, de a bankok elektronikus szolgáltatásainak az az imázsa, hogy a.) borzalmas a kezelőfelületük; b.) lassúak; c.) sokat és sokszor hibáznak, mindig az ügyfél kárára d.) a bank semmiféle kockáztatot nem vállal, semmiféle garanciát nem ad ilyen esetekre.)
(*) Provokatív véleményem (tapasztalatom) szerint az "információs társadalom" paradigma a 90-es évek közepén alakult ki, mint a PC-eladást serkentő marketingeszköz. Akkor is, ha kikiáltóinak, művelőinek egy része (látszólag) nincs ennek tudatában. Ma már persze az IT (operator overload...) kulturális vonulat, állami cselekvési program stb.
(**) Nem fölényes, elitista megállapításokat szeretnék tenni. Nem a saját tájékozottságomat szeretném hangsúlyozni. Igyekszem tárgyilagosan és hidegen viszonyulni a témához. Tapasztalatom szerint a tömör, tárgyilagos megállapításokat sokan fensőségesnek, kioktatónak, arrogánsnak érzik.
Az olvasottság és a példányszám csökkenése akkor is fennáll, ha vannak olyan újságok, amelyeké nem csökken, sőt nő. (A „vannak olyan...” kitétel legtöbbször azt jelenti, hogy „néha”, „elvétve” stb, és arra szolgál, hogy csökkentse gyakori előfordulásra alapozott érvek súlyát.)
A papírújságok sanyarú sorsa az olyannyira áhított információs társadalom fejlődésének nyilvánvaló jele. Sok éve előre lehetett sejteni ezt a sanyarú sorsot. Legalább az ezredforduló óta pedig számszerűen meg is lehet(ett) jósolni minden egyes papírújságnál, hogy mikor fogja a példányszám elérni a nulla jövedelmezőséget eredményező szintet.
A papírújságok, beleértve a vezető, amerikai világlapokat éppúgy, mint a hazai klasszikus címeket, kezdetben nem reagáltak a sejthető jövőre (minek is mozdultak volna rá gyanús technokrata sejtésekre?!), aztán pedig késve, és nem megfelelő lépéseket tettek és tesznek sanyarú sorsuk elkerülésére.
Elsősorban képtelenek kitalálni a saját, on-line illetve vegyes használati módjukat. Sok termék és szolgáltatás előállítója hibázik ugyanígy: fogalma sincs arról, hogy akiktől az árbevételt várják, hogyan használja a terméküket. Ennek a hibának az elfedésére szolgál az „irányítsd a keresletet” kezdeményezés: győzd meg a felhasználót arról, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor az az ő hibája.
Az úgynevezett FMCG területen olyan gyors a termékváltás, hogy lehetetlen is a termék minden tulajdonságának minden használati következményét nemhogy megtervezni, de számbavenni, észlelni sem. De ez nem is cél. Az egyetlen cél, hogy az árbevétel befolyjon, és éljük túl dolgot. Nem baj, ha néhányan belehalnak a használatba, de a kártérítési perek és a botrányok ne ártsanak túlságosan.
Egyébként nem könnyű a használati módot jól kitalálni. Elsősorban, ha az újság nagy példányszámú, akkor a használók (olvasók) sokfélék, nincs olyan mód, amely mindegyiknek megfelelne. Másodsorban az újság működését nem az olvasónak való megfeleléssel mérik, hanem a nyereség alakulásával. Az olvasói tetszésindex pedig csak az egyik eszköz a nyereség alakításában. A fő eszköz a költségek befolyásolása pl. a fizetések csökkentésével, elbocsátásokkal.
Tehát az újság készítői nincsenek érdekelve abban, hogy az újság megfelejen az olvasónak. Ez az oka annak, hogy az újságírótól nem lehet, illetve a struktúra ismeretében nem illik számonkérni, milyen újságot csinál. Nem olyat, amilyet akar, hanem olyat, amilyet kell.
Tévedések elkerülése végett az nem hiba, ha egy újság a nyereségoptimalizálás érdekében működik. Minden újság elsősorban gazdasági vállalkozás. A szocialista világon kívül mindig is így volt, és most is így van. Onnan maradt tévképzet, vagy indokolatlan elvárás, hogy az újság terjesszen kultúrát, növelje az informáltsági szintet stb. Lehet, hogy mindeszt megteszi, de csak azért, hogy az olvasó megvegye, a hirdető elhiggye, hogy sokan látták a hirdetését, és megmaradjon fizető ügyfélnek.
Az újságíró, a szerkesztő akkor is a kiadó érdekeit szolgálja, ha nincs ennek tudatában. Főleg az ifjabb sajtómunkások gondolják, hogy a saját karrierjüket építik -- ami így is van, amíg az adott kiadójukat jól szolgálják. (Ez ugyanaz az kétoldalú, kétélű viszony, mint amely a celebek és a bulvárújságok között fennáll. De celeb (újságíró) sokkal több van, mint médium, az eldobott celeb (sajtómunkás) helyére százan pályáznak. A "használt" celeb még csak-csak megvillanthatja valamely testrészét, de a sajtómunkás legfeljebb az egerét lóbálhatja. Rá kell döbbennie, hogy életszükséglete a megnyilvánulási felület -- amelyet a kiadó tart fenn a saját érdekében.)
